XVI. fejezet - Natalie

A minap megint a kezembe került a titkos naplóm. A beleírt szövegeket olvasgatván egy furcsa dologra lettem figyelmes. Leesett az állam, a szó szoros értelmében. Azt gondoltam, káprázik a szemem. Az egyik lapon a következő szöveget pillantottam meg:

“Dora, csak hogy tudd, nagyon szeretlek, még ha már soha többé nem is lehetek melletted.”

                                                                                                                                                Millió puszi és ölelés: Natalie

A hideg átfutott a hátamon. Ki a franc az a Natalie? És mit keres ez a szöveg az én titkos, szigorúan titkos naplómban? Semmit sem értettem. Merengően néztem a díszes írást a naplóm legutolsó lapján. Én ezt nem értem. Mi a franc történik körülöttem? Miért ilyen érthetetlen minden és mindenki? Hogyan tudnám kideríteni, miért kísértenek ilyen szokatlanul furcsa dolgok? Álmélkodva feküdtem az ágyamon, majd mikor anyu szólt, hogy jó lenne összepakolni a padláson, rögtön felugrottam. A padlás rejtett kis zugaiban mindig találtam valami érdekeset és meglepőt. Felmásztam a poros és molyrágta tölgyfalépcsőn és kinyitottam a padlás hatalmas, sötétzöld ajtaját. Pár egérke futkosott szerteszét, engem a halálba kergetve. Anyu megkért, hogy hozzak le pár régi ruhaneműt, mert varrni támadt kedve. Megpillantottam a sarokban egy óriási barna faládát. Mikor nagy nehezen felnyitottam és belekukkantottam, régi kazettákon akadt meg a szemem. Ezekkel ezelőtt nem is találkoztam, így úgy gondoltam, leviszem őket. Miután az egyiket behelyeztem a kazettalejátszóba, felültem a fotelembe és vártam, mi sül ki ebből. Nagy recsegéseket-ropogásokat követve végre beindult a videó.

-          Jé, az ott én vagyok! – kiáltottam fel.

Nemsokára megpillantottam egy szőke, kék szemű lányt is mellettem. Ő vajon ki lehet? Nem is ismertem akkoriban senkit sem, s főleg inkább fiúkkal barátkoztam. De ez a titokzatos lány kicsoda? Gondolom, valami régi ismerősünk kislánya, akikkel már nem tartjuk a kapcsolatot. Az egyik pillanatban furcsa kijelentésre lettem figyelmes. A szőke, kék szemű kislány meglepően a következőket mondta nekem:

-          Dora, testvérem, gyere ide!

Kissé kiakadtam, hogy egy ismeretlen lány engem a testvérének szólít. Most akkor mi is a helyzet? Rögtön Dora-féle filozófiákba kezdtem: a lánynak valószínű, hogy nem volt, illetve nincs testvére, ezért szólít engem úgy. Tovább néztem a videót, mikor felfigyeltem anyu hangjára, amint kislányaimnak szólít bennünket. Kiugrottam a fotelemből. Eddig nem akartam nagy dobra verni, de ez már több a soknál. Miért szólít egy totálisan ismeretlen lányt az édesanyám a kislányának? Te jó ég, engem ez a sírba visz. Ki lehet ez a kislány? Hogy került az életembe? Nem is emlékeztem rá, hogy találkoztam valaha is vele, vagy hasonló lánnyal akkoriban. Nem is csoda, két-három éves lehettem, mikor ez a videófelvétel készült. Azóta pedig rengeteg dolog történt velem, úgy jó, mint rossz. Viszont azt rendkívül furcsának és titokzatosnak tartottam, hogy anyu sosem mesélt nekem erről a szőke kislányról, de még a szüleiről sem, nem hogy még arról, hogy valaha is összejártunk volna velük. A videó végén a kis szöszi elvette tőlem a babám, mire én hangosan felkiáltottam, hogy:

-          Natalie, add vissza!

Meghűlt bennem a vér is. Hogy micsoda? Először az a bizonyos Natalie által írt szöveg a naplómban, aztán a videó, s ráadásul Natalienak szólítottam a kislányt. Anyu pedig bennünket kislányaimnak. Szent egek. Forgott velem az egész világ. Úgy éreztem magam, mint aki egy soha meg nem álló rakétában várja a kellemes, vagy netán kellemetlen űrutazás végét. Már semmit sem értettem. Olyan szívesen megkérném anyut, magyarázza el, mi áll a dolgok hátterében, de nem mertem. Féltem a reakciójától, a válaszától. Több felvételt meg se mertem nézni. Anyu bekukkantott a szobámba, s mikor meglátta a padlómon heverő kazetták sokaságát, bepánikolt.

-          Kislányom, te ezeket hol találtad? Hogy kerültek a kezedbe?

Nem értettem, anyu miért parázott be ennyire.

-          A padláson, egy óriási faládában találtam őket, s mivel ezek előtte nem voltak ott, gondoltam, lehozom őket, s megnézem, mit is rejtegethetnek.

Anyám a fejét fogta.

-          Kislányom, ezeket nem lett volna szabad látnod.

Anyunak ezen mondata nálam betette az ajtót. Kiakadtam, de rendesen. Sírni kezdtem.

-          Anyám, miért kell ezt csinálni velem? Miért kell engem próbára tenni? Elegem van. Csupa titokzatos dolgok történnek velem mostanában. Te állsz ezeknek a hátterében? Te próbálod produkálni magad előttem?

Anyu meredt arccal nézett rám.

-          Kislányom, én nem állok semmi hátterében sem. Csupán annyit mondtam, hogy nem volt jó ötlet megnézned a kiskori videóid...

-          Na, és erre válaszolj: ki volt az a szőke, kék szemű kislány az egyik videófelvételen? Ki ő? Hogy került ő a mi lakásunkba? És miért szólítottad őt is kislányomnak?

-          Natalieről beszélsz, kicsim?

-          Igen, róla. Én is őgy szólítottam őt.

Édesanyám a fejét csóválva csak ennyit mondott:

-          Mindent időben meg fogsz tudni. Majd elmesélem a részleteket.

Elborzadtam. Elegem lett mindenből, mégjobban. Már nem csak furcsa dolgok ölelnek körül, már a saját anyám is titkolózik előttem. De nem érdekelt, tovább fogok kutatni ez a  bizonyos Natalie nevű lány után.  Megint felmerült bennem a kérdés, miért írt az én titkos naplómba? Honnan tudta, hogy én titkos naplót vezetek? És miért mondja, hogy nagyon szeret, ha én őt nem is ismerem. Egyszer-kétszer játszhattunk együtt kiskorunkban. A titkos naplómat nyolc-kilenc évesen írtam. Rá pedig nem emlékszem. Nem hogy járt nálunk, még a naplómról is tud. Képtelenség. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez velem történik. Ez nem lehet igaz, nem tudom felfogni. Mindenesetre elég furcsának tartom anyu titokzatosságát is, valamint, hogy úgy nyilatkozott, nem kellett volna megnéznem a felvételeket.

Egyre inkább foglalkoztatott a téma. De ne feledkezzünk el az “örökké” szóról sem. Az a bizonyos örökké szó, ami legalább annyira foglalkoztat és nyomja a szívem, mint a titokzatos szőke kislány, Natalie. Előbb-utóbb a dolgok végére fogok járni, ebben biztos vagyok. Ha valamit el szeretnék érni, akkor az sikerülni is fog, bármennyi ideig tart.

XV. fejezet – Jóleső hazugság

Napokig pergett a fülembe: örökké. Bevallom, már nekem is kezdett unalmas lenni, mert nem tudtam megfejteni, milyen jelentőséggel bír e szó. Tanácstalanul tartottam a kezemben a horgászós képet, valamint a titkos naplóm.

-          Ez már kezd az agyamra menni! Elegem van. Kész, végeeeem! – hisztiztem a  szobám kellős közepén, mire anyu pánikolva berontott a szobámba, de mikor látta, hogy a kisebb hisztirohamom ellenére minden rendben velem, kiviharzott.

Jobbnak láttam, ha elmegyek sétálni egyet a folyópartra. Egyedül. Bőrdzsekimet felkapva kilibbentem a kapun. Jó messze laktam a folyóparttól. Anyu véleménye ellenére betettem a fülhallgatóm a fülembe, és a kedvenc Guns N’ Roses dalomat hallgatva vonultam végig az utcákon. Nem tudom, mennyire volt jó ötlet egyedül lejönnöm a partra, hisz elég elhagyatott hely. Sehol egy árva lélek sem. Néha felbukkan egy-két horgász, de ebben ki is merül a látogatottság. Viszont romantikus hely. Csend, elmélyülő csend. Csend járja be az egész területet.

Lehuppantam egy fapadra, közvetlenül a víz mellé. Elővettem a képet. Igen, pontosan. Azt a képet, ami hátulján áll az a sejtelmes, titokzatos szó. Bosszant, hogy nem tudok rájönni, mit is jelenthet. A nap sugarai lágyan cirógattálók meg arcomat. A távolban egy ismerős alak tűnt fel. Mikor közelebb ért hozzám, már láttam, ki is az.

-          Martin! – kiáltottam le magam önfeledten – hát te mit keresel itt?

-          Inkább kit! – nevetett Martin, majd folytatta – voltam nálad, de mivel nem találtalak otthon, így lejöttem utánad a partra. No, és mondd, mit csinálsz te ezen az elhagyatott helyen egyedül?

Elővettem a képet.

-          Martin, ezt nézd!

Martin hangosan felnevetett:

-          Jaj, egyem is meg azokat a kis göndör fürtjeidet. Milyen aranyos voltál.

Csak a fejem fogtam:

-          Te dilis, tudom, hogy nagyon aranyos voltam akkoriban, de ezt nézd – és megfordítottam a képet, majd az örökké szóra mutattam.

-          Örökké... – olvasta Marin hangosan – és evvel most mire akarsz célozni? – kérdezte kíváncsian.

-          Arra, hogy fogalmam sincs, ki írhatta rá. Apunak nem ilyen volt az írása, tudom. Összehasonlítottam a kézirataival. Anyu meg nem is találkozott a képpel, én meg akkoriban abszolút nem így írtam – azzal az én nagy kampós betűimre mutattam.

Martin furcsán nézett:

-          De akkor ki írhatta rá?

-          Én is ezt szeretném megtudni – nyögtem ki.

Egy motorcsónak dobhártyarepesztő zúgása szakította félbe beszélgetésünket. Ötperces csend után Martin megszólalt:

-          Dora, mondanom kell valamit.

Martin e mondatától a szívem a torkomban kalapált.

-          I... igen? Mit szeretnél mondani? – kérdeztem remegő hangon.

Martin sóhajtott, majd nehézkesen belekezdett:

-          Mikor először megpillantottalak, úgy éreztem, a fellegekben járok. Mintha a legfényesebb csillag tündökölt volna előttem soha ki nem múló fényével. És erről még ebben a percben is ugyanígy vélekedem. Az, hogy te itt vagy velem, erőt ad nekem, ugyanis otthon szörnyű a helyzet mostanság. Apu el fogja veszíteni a munkahelyét. Anyu meg hónapok keres munkahelyet, de nem jár nagy sikerrel. Lassan három hónapja vagyunk itt, Tarragonában. Megkedveltem ezt  a városkát. Hihetetlenül barátságos és megnyerő környezet. És már kezdtem is megszokni. De tudod, miért látom ilyen szépnek?

Könnyes szemmel kérdeztem meg:

-          Miért?

-          Mert te itt vagy velem.

Nem bírtam tovább küzdeni a könnyeimmel, egyszerre előtört belőlem  minden fájdalom.

Martin megsimította arcom, nyugtatgatott, majd folytatta:

-          Nem akarok neked fájdalmat okozni, de úgy gondolom, itt a kellő alkalom, hogy elmondjam. Sajnálom, Dora, de két hónap, vagy még annyi sem, és elköltözünk Tarragonából.

-          Hogy mi? Ne, Martin! Rázz meg, ébressz fel, és mondd, hogy ez csak egy rossz álom. Kérlek!

-          Dora, nyugodj meg. Még itt vagyok neked – vigasztalt Martin, azzal egy csokit húzott elő a kabátja zsebéből. Átnyújtotta nekem, de nem akartam elfogadni.

-          Martin, nekem nem a csokid kell, hanem te! Nem akarlak elveszíteni. Soha!

Felkerekedtünk, és hazafelé vettük az irányt, Mélabús hangulattal, a földet bámulva botorkáltam végig az utcán. Martin izmos kezei szorosan fonták át az enyémet. Potyogtak a könnyeim. Rá se akartam nézni Martinra. Nem azért, mert haragudtam rá, csak nem akartam, hogy látszódjon rajtam a fájdalom. A házunk elé érve leültünk a kis padra. Ráborultam Martinra.

-          Tudod, Dora. Mondok én neked valamit.

-          Ezek után mi mondanivalód van még, Martin?

-          Nem költözünk el, csak meg akartam nézni, mennyire is szeretsz engem. – bökte ki Martin ezt a meglepő, de igazán kellemes hírt.

Köpni-nyelni nem tudtam. Most örüljek? Mit kéne csinálnom? Egyáltalán elhigyjem amit mondott? Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben.

Egy szót sem tudtam szólni. Mit is mondhattam volna? Szorosan átöleltem Martint. Szorítottam vagy öt percig, mire szegény gyermek elrekedve, levegőért kapkodva megszólalt:

-          Dora, nagyon kellemes az ölelésed, de ha nem akarod, hogy most azonnal megfulladjak, akkor kérlek, megtennéd, hogy kicsit lazábban szorongatsz?

Elnevettem magam, és egy puszit nyomtam Martin arcára. Dühös is voltam rá, de nem tudtam, s nem is akartam kimutatni a haragomat. Valójában nem is volt az igazi harag. Végre lenyugodott a szívem is, s nem lüktet már olyan hevesen.

-          Dora, mi mióta is vagyunk kapcsolatban? – kérdezte furcsa arcot vágva Martin, mire belőlem kitört a röhögés.

Magam sem tudtam, miért, de nevettem, s csak nevettem.

-          Martin, ez egy furcsa kérdés. Emlékszel, mikor sétáltunk a folyóparton? Naplemente volt. Leültünk egy padra, magadhoz öleltél. Azután jött életem legszebb pillanata, amire örökké emlékezni fogok.

-          Örökké? – kérdezte szemöldökét felhúzva, s mosolyogva Martin.

-          Örökké, s még annál is tovább – válaszoltam határozottan.

XIV. fejezet - Mindennek van miértje?

Mikor visszagondolok arra a pillanatra, ahogy Martin magához húzott, aztán, aztán... Ááááá, olvadok. Imádom, mikor végre önfeledten kalandozhatok kusza gondolataim színes világában. Az elmúlt napok egyikén rátaláltam a fiókon mélyén a rég keresett titkos naplómra, amit tizenhárom éves koromban írtam. Még nem volt időm beleolvasni, de most rászánom magam, és átfutok azon becses szavakon, mondatokon, sorokon, amiket tizenhárom éves lánykaként firkantotta ebbe az igazán nagy becsben tartott naplóba. Az egész délutánt a naplómba írt jegyzetek böngészésével töltöttem el. Az egyik bejegyzésen megakadt a szemem. Nem volt odaírva a dátum. Elkezdtem olvasni a nagy, ormótlan betűkkel írott szöveget.

“  Ma reggel nagyon korán keltem, még sötét volt. Apuval horgaszni mentünk. Anyu fél óráig könyörgött, mire kivánszorogtam az ágyból. Apuval nagyon jó volt. Igaz, párszor majdnem a vízben landoltam, de megérte, hisz sokat nevettünk együtt. Szerintem ezekért a közös percekért érdemes élni. Nagyon örülök, hogy az én szüleimben igazán megbízhatok, és hogy ők mindenben mellettem vannak és támogatnak. Szeretik egymást, ugyanúgy, ahogy engem is. Remélem, hogy még sok közös percet fogok megélni szeretett szüleimmel, viszont érzem, hogy  egy napon… “

És itt véget ért a bejegyzés. Mi van? Mi történt? Hogyhogy pont itt hagytam abba az írást? Ennek valami nyomós oka van. Próbáltam visszaemlékezni, mi is lehet az oka, hogy ezt  bejegyzést nem fejeztem be, de egyszerűen semmire sem jutottam. A lap szélén megláttam egy halványan írt szót: “örökké”.

A hideg átfutott a hátamon. Nem tudtam mire vélni, milyen jelenlőséggel bír ebben az esetleg az örökké szó. Örökké: mindig, minden esetben, jóban-rosszban, együtt. Valami olyasmi, aminek sosincs vége. Egy olyan személy, tárgy, esemény,  ami meghatározza életemet. Ezen gondolatok cikáztak fejemben. Nem tudtam felfogni, milyen okból kifolyólag nem bírtam, netán nem is akartam befejezni ezt a bejegyzést. És a dátum hiánya is szúrta a szemem. Gyorsan, idegesen fellapoztam a naplóm többi lapját is, de máshova mindenhol feltüntettem a dátumot. Kezdtem furcsán érezni magam. Mutassam meg anyunak, kérjek tőle véleményt, tanácsot? Inkább nem, mert ha eddig nem látta a szigorúan titkos naplómba írt sztorijaimat, akkor ennyi év elteltével se fogom felfedni előtte titkaimat. Ennek az ügynek egyedül fogok a végére járni, ha ezer évbe telik, akkoris. Ahogy tovább haladtam a naplómba írt szövegek olvasásával, észrevettem, hogy ez a furcsa, dátum nélküli bejegyzés után fél évig nem írtam a naplómba. Hiába próbáltam összpontosítani, nem tudtam rájönni, mi az oka ennek az egésznek. Az elmúlt években annyi és annyi változáson, eseményen mentem keresztül, hogy egyszerűen akkoriban jobbnak találtam, ha kicsit kikapcsolom az agyam olyan értelemben, hogy megpróbálom a körülöttem történő eseményekbe nem túlságosan beleélni magam. Ahogy így elmélkedtem, anyu hívó szavára lettem figyelmes:

-          Dora, gyere, kérlek, nézd csak, mit találtam!

Ne is mondjam, fél perc alatt annyira bepánikoltam, hogy a szívem a torkomban dobogott, pedig anyu még nem is mondott semmit, sőt, azt sem tudom, mivel kapcsolatban hívott oda magához. Rosszat sejtettem. Valamiért elkezdett forogni velem a világ. Rezegtek a lábaim. Mikor beléptem a nappaliba, anyu könnyes szemmel rám tekintett. Egy pillanat alatt mintha elsüllyedtem volna. Kezével legyintett, hogy üljek le mellé.

-          Nézd csak, kicsim, itt egy fénykép. Apád meg te vagytok rajta. Tizenkét-három éves lehettél. Horgászni voltatok. Nem tudom, te emlékszel-e erre a napra. Akkor nagyon sokat meséltél, élményekkel tele érkeztél haza.

-          Mikor készült a kép? – vágtam rá rezgő szájjal.

Anyu megfordította, hogy megnézze a kép hátulján levő dátumot, de az nem volt feltüntetve, helyette a lap szélén ezt írta: “örökké”. A hideg megint átfutott a hátamon. Már nemcsak a naplómba írja e szót, hanem a képen is. De vajon ki írhatta rá? Nem az én írásom, az biztos. Mellette szépen látható volt, amit én írtam rá hatalmas, kerek betűkkel: Egy horgászós nap apuval. Na igen, ez az én írásom. De akkor a lap szélén levő szót ki írta rá? Ugyanazt a szót, amit a naplómba is ír. Meg ugyan ki tudta volna rajtam kívül, hogy titkos naplót vezetek? Még ha meg is találta volna, kinyitni úgysem tudta volna, hisz a kulcsát mindig magammal hordtam. Ez egyre furcsább.  A naplómba és a képen is ugyanaz a szó található, ráadásul a kép valószínű, hogy ugyanazon a napon let készítve, mikor a bejegyzést írtam a titkos naplómba.

-          Kicsim, ezt te írtad rá?

Kissé meghökkentem:

-          No, de mit?

-          A képen levő szövegeket.

-          Hát… azt az “örökké” szót nem én. Az nem az én írásom, ezt te is láthatod  – magyaráztam anyunak.

-          De az enyém sem – közölte anyu – én teljesen máshogy írok. Meg nem is emlékszem, hogy ez a kép valaha a kezembe került volna. Biztos a jóapád írta rá a képre.

Majdnem megszólaltam, hogy: ugyan, dehogy, hisz a naplómba is ugyanezt írja, apunak meg fogalma sem volt, hogy naplót vezetek. De ekkor észbekaptam hogy anyu sem tud a titkos naplómról. Így hát jobbnak láttam, ha csak annyit mondok:

-          Nem tudom.

Még egy pár percig csendben tanulmányoztuk a képet és a hátulján található szöveget.

-          Ezt biztosan apád írta rá  – mondogatta anyu.

Nem akartam összeállni vitatkozni vele, mert akkor kiderült volna, hogy akkoriban titkos naplót vezettem. Én pedig nem szerettem volna, hogy erre sor kerüljön. Jobbnak találtam, ha elmegyek a szobámba, és lefekszem. Így is cselekedtem. Aludni  viszont nem tudtam. Ott csengett egész éjszaka a fülemben a kísértő és titokzatos “örökké” szó. 

~ FONTOS ~

Aki csak teheti, kukkantson be egy jó barátnőm feregteges blogjába. Elképesztő, hogyan ír, egyszerűen lélegzetelállító. Amikor először találkoztam a blogjával, s beleolvastam, nem tudtam elhinni, hogy ezt nem egy felnőtt, tapasztalt író írja. Egy hatodikos lány fejéből pattannak ki ezek az érzelemmel teli, érett gondolatok. Igaz, még sosem találkoztam ezzel a lánnyal, de az tény és való, hogy mindjárt nagyon közelinek éreztem magamhoz. Rengeteget beszélgetünk. Nagyon sokat köszünhetek neki, hisz tanácsokkal látott el, amik nekem rengeteget segítettek. Nem győzöm tehát hangsúlyozni, hogy térjetek be, olvassatok bele a blogjába, nem fogjátok megbánni! 

Itt is a blog linkje: http://tikeidezetei.blogspot.com/ 

Mindenki, aki látta ezt a bejegyzést, kérem, cselekedjen a leírtak alapján! 

Üdv mindenkinek! 

Lina Ly

XIII. fejezet - Az élet napos oldala

Tudtam, hogy okkal történik minden rossz dolog. Valószínűleg annak is nyomós miértje van, hogy nem juthattam ki New Yorkba, hogy elvesztettem a legjobb barátnőmet, aki kiköltözött Amerikába. No, de annak is, hogy megismerhettem Martint. Ő az egyetlen vigasz számomra. Bármit elmondhatokneki, mindig meghallgat, akárhányszor panaszkodom neki, állandóan vigaszt és megnyugvást sugall már csak a tekintete is. Teljesen belehabarodtam ebbe a fiúba. Érzem, már az első perctől kezdve, hogy ő a megoldás a számomra. Azt hiszem, nemcsak én kedveltem meg őt, hanem ő is engem. Nem merem magamnak se bevallani, milyen szerelmes vagyok Martinba. Annyira boldog vagyok, hogy megismerhettem. Mindigis arra vágytam, legyen egy ilyen ember, aki minden helyzetben mellettem áll. Hosszú elmélkedésemnek a telefonom csörgése vetett véget.

-          Dora, te vagy? Megkezdődött a tavaszi szünet. Van kedved ma kora este lejönni a folyópartra sétálni?

-          Szia, Martin – és egy hatalmasat sóhalytottam a boldogság miatt – persze, van kedvem. Hány órakor találkozunk?

-          Legyen hatkor a cukrászda előtt.

-          Rendben, akkor hatra a cukrászda előtt.

-          Igen. Viszont most leteszem, mert egy csomó elintéznivalóm van még – azzal megszakította a vonalat.

Már a hangjába is bele lehet borzongni. Olvadtam, akár a csokoládés fagyi a napon. Anyu egész nap  nagyon rendes volt velem. Állandó depissége ellenére direkt jó volt ránézni, hisz örömmel csinált mindent.

-          Kislányom, gyere kérlek ide. Tudod, nem is meséltél még nekem erről a Martin gyerekről. Akkor most mi is van köztetek? Hogyan ismerkedtetek meg? Mindenre kíváncsi vagyok.

-          Drága jó anyám, nincs semmi különös köztünk. Osztálytársam, jó barátok vagyunk. Az, hogy egyszer-kétszer elmentünk együtt bulizni, az nem jelent semmi különöset .

Próbáltam kimagyarázni magam a helyzetből, mert nem akartam, hogy anyám rájöjjön erre az egész helyzetre, mert akkor éjjel-nappal a szerelemről papolna nekem.

-          Hát jól van, kicsim. Azt gondoltam, valami komolyabb kapcsolat van köztetek, s már megörültem, hogy elláthatlak szerelmi tanácsokkal.

Már-már a fejemet fogtam. Fél perce futott át az agyamon a gondolat, mi is anyám terve, erre kimondja itt előttem ő is.

-          No, és mi a terved mára? - folytatta anyu az eszmefuttatást.

Ó, a fenébe, neki is pont most kellett rákérdezned erre. Fél évig egyáltalán nem is érdekelte, miért, hova, merre megyek. Erre pont a mai napon kérdezi meg, amikor Martin hívott a folyópartra sétálni. Kissé kiakadtam. Nem volt más választásom, őszintének kell lennem. Erőt vettem magamon, majd megszólaltam:

-          Martinnal megyek sétálni a folyópartra ma este. Egy kis baráti találka sosem árt, nemde? – és próbáltam elviccelni a szituációt, de a rózsavörös arcom mindent elárult.

Anyu ravaszul nézett rám, láttam rajta, hogy hosszú gondolatmenet fut végig agyán, de jobbnak látta, ha inkább nem tudatja velem. Csak ennyit mondott:

-          Rendben, menjél csak.

Elvonultam a szobámba, majd beszélgettem Skype-on Saraval.  Épp egy előadáson volt, New York egyik leghíresebb és legközkedveltebb színházában. Mutatott képeket is különböző híres helyekről. Lélegzetelállító, egyszerűen fantasztikus volt az összes hely. Bekönnyesedett a szemem, sírva fakadtam. Lett volna lehetőségem eljutni álmaim városába, de én elszalasztottam a lehetőséget. Próbáltam belenyugodni, de nem ment. Nem tudtam feldolgozni a körülöttem zajló eseményeket. Sara nagyon megsajnált, közölte velem, hogy ha keres egy kis pénzt diákmunkával, vesz nekem repülőjegyet, s elmehetek majd hozzá látogatóba. Evvel kicsit megnyugtatott, majd terelte a figyelmemet Martinra. Rákérdezett, mi is a helyzet Martin és közöttem. Elmeséltem neki, hogy ma este megyek vele sétálni, meg hogy Martin hatalmas támasz számomra. Sara, stílusához híven mindjárt elkezdett szervezkedni.

-          Dora, öltözzél ki, csípd ki magad, nehogy valami egyszerű, kopott farmerben jelenj meg Martin előtt. Csak szépen, csinosan. Szájrúzs, szempillaspirál, szemhéjfesték ki ne maradjon!

-          Jól van, elég. Tudom, hogy egy New York-i lánykának ezek alapfeltételek a hétköznapjaiban, viszont én csak annyit akarok, Martin azért szeressen, aki vagyok. Nem a smink tesz egy lányt káprázatossá, hanem például egy őszinte mosoly. Ezt akarom elérni, Sara, ezt! Hogy Martin önmagamért szeressen.

-          Rendben, Dora, igazad van. Sajnálom.

-          Ugyan, semmi baj, csak elmondtam a véleményem.

-          Dora, hány órára is mész te a találkára?

-          Hatra, mert?

-          Mert? Még meg is kérdezed? Hát öltözzél, fél hat múlt nyolc perccel.

-          Uff, le kell tennem, Sara, drukkolj nekünk!

-          Oké, Dorám,  drukkolok!

Felkaptam magamra a kedvenc farmerkabátom, és elindultam a megbeszélt találkahely felé. Szerencsére időben odaértem. Martin már ott várt. Megindult felém, lassacskán, apró léptekkel, mosollyal arcán.

-          Szia, Dora! – köszönt, azzal egy puszit nyomott a homlokomra.

Elvörösödtem. Meg se tudtam mukkanni. Beszélgettünk, megittunk egy-egy üdítőt a cukrászdában, majd lementünk a folyópartra. Csendben sétáltunk egymás mellett. Martin sóhalytott, majd megállt. Érthetetlenül néztem rá, mi a baj. Nem szólalt meg továbbra sem. Továbbmentünk. Szótlanul sétáltunk a parton. Martin meglátott egy padot, s tanácsolta, üljünk le. Jó ötletnek tartottam. Lehuppantunk. Néztük a csodálatos naplementét, amint a Nap sugarai átszűrődnek a felhőkön.

-          Milyen gyönyörű – suttogtam.

Martin rámnézett,  mosolygott, majd átkarolt. A fejem a vállára hajtottam, s néztük a folyó vizének csordogálását. Ez mindkettőnket megnyugtatott. Elmeséltem, hogy régebben rengeteget jártam le apuval a partra játszani. Amíg ő pecázott, én bogarakat gyűjtöttem. Lelkes bogárgyűjtő-mester voltam. Minden nap lejöttünk apuval, s ugyanígy néztük a naplementét. Gyönyörű időszak volt. Nagyon szeretek visszagondolni erre. Bekönnyesedett a szemem. Martin megsimította a fejem, próbált megnyugtatni. Azután megint szótlanul ültünk egymás mellett. Martin hangjára lettem figyelmes az egyik pillanatban.

-          Indulunk haza?

-          Még ne, annyira élvezem, ami most történik velem.

Martin felállt. Én is. Lassan sétáltunk végig a parton. A Nap melege végigcirógatta arcunkat. Épp a lemenő napot figyeltem, mikor egyszer csak azt vettem észre, Martin megfogta a kezem. Puha, meleg kezei voltak. Ránéztem, ő mosolygott. Pár másodperc múlva megállt. Magához húzott, szorosan átölelt, s a fülembe súgta:

-          Szeretlek.

Melegség töltötte el hevesen dobogó szívemet.

-          Martin, én...

Nem tudtam végigmondani, amit akartam, mert Martin közbevágott:

-          Pssszt... – ujját a szám elé helyezte.

Mélyen a szemembe nézett, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Valami fergeteges érzés járta át az egész testemet. Nem tudtam betelni az érzéssel, ami elöntött. Úgy éreztem, csak mi ketten létezünk a világon. Egy csodálatos világban, ahol mindig mindenki boldog, s nincs az embereknek semmi gondjuk. Pár perc múlva eszméltem fel, hogy Martin hevesen dobodó szívét érzem. Magához ölelt. Felnéztem rá. Ő is le, rám. Csodálatos volt minden, egyszerűen csodálatos. Akár a tündérmesékben...

XII. fejezet - Szívenszúró fájdalom

Valamiért éreztem, hogy nem tesz jót ez a hatalmas büszkeség nekem, és hogy hoppon fogok maradni. Be is következett a legrosszabb, amire számithattam.

 Az osztályfőnököm közölte velünk, hogy Clementina nyerte meg a cserediákos versenyt, igy ő tölthet el boldog fél évet New Yorkban.  A szivem megszakadt, és porcelándarabokként hullott a padlóra. Csalódott voltam, s mérges is, amiért tegnap annyira elbiztam magam. Nem kellett volna biztosnak lennem abban, hogy jól teljesitettem. Legszivesebben a falba csaptam volna a fejem, majd egy hatalmas orditással kirohantam volna a világból. Viszont tudtam, hogy ez mind felesleges, és ettől nem lenne jobb a helyzetem. A földre rogytam, azt állitva a többieknek, hogy csupán a fáradtság miatt vagyok ilyen borzalmasan. Közben nem. Úgy éreztem, egy hatalmas nyil döfi át a szivemet, és azonnal összeesek.

Rengeteg csalódás ért már az életben, a legtöbbön viszont sikerült  előbb-utóbb túltennem magam, de ezt nem fogom egyhama kiheverni. Csak magam hibáztathattam, hisz nem készültem eleget. Belépett az életembe egy fiú, aki száznyolcvan fokba elcsavarta a fejem, beszappanozta a szemem, én pedig azóta rózsaszinben látom a világot. 

Elkezdődött a tanitás. Egyik órán se tudtam a tanárra és a tananyagra figyelni, de most nem Martin, hanem a csalódottság miatt. Létezik, hogy Clementina annyival jobban megirta volna a tesztet? Inkább nem is akartam ezen morfondirozni. Martin látta, hogy rossz kedvem van, próbált kérdezősködni, mi a bajom, de közöltem vele, jobb, ha most békén hagy. Ő nagy csodára tiszteletben tartotta kérésem. Arra számitottam, hogy a legtöbb fiú viselkedését figyelve, ő is majd bepofázik valamit. Később azonban megbántam, hogy igy lekoptattam szegényt, hisz csak jót akart volna nekem, kimutatva irántam való érdeklődését. Rettenetesen egyedül éreztem magam. Mintha a római hadsereggel álltam volna szemben egyedül, várva szerencsétlenül, hogy valaki a segitségemre siessen. Lelkem összefonnyadt, akár egy rothadó alma. Martint az előbbi kijelentésemmel kissé eltaszitottam magamtól, de ő kitartó fiúhoz hiven, de hazafelé, mikor utolért, újra megkérdezte, minden rendben van-e. Én válasz nélkül könnyes szemmel a nyakába ugrottam. 

- Jaj, Martin, annyira sajnálom!

Martin fura mormogást kiadva magából csak ennyit mondott: 

- He? Miről van szó? Lemaradtam valamiről?

- Jaj, Martin, emlékezz már vissza. Szünetben, mikor odajöttél hozzám, és megkérdezted, mi a baj, én meg olyan morcosan közöltem veled, hogy most hagyj békén. Na, arról van szó. Sajnálom, hogy ilyen goromba voltam veled, holott nem érdemelted volna meg, hogy igy viselkedjek. 

Martin elkezdett nevetni, majd hangos röhögés közepette, mikor már kapott levegőt, megszólalt:

- Dora, én ezt abszolút nem vettem magamra, természetesnek tűnt, hogy ha arra kérsz, hogy hagyjalak, akkor úgy is kell tennem. 

- Igen, de a mód, ahogy ezt közöltem veled. Arról van szó. Sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam veled. 

Martin egy szemembe lógó hajtincset a fülem mögé tett. Közben megcsodáltam hatalmas, férfias kezeit. Megint olyan fantasztikus illata volt, mint mikor először találkoztunk. Most elmeséltem neki, mi nyomasztja lelkemet. Együttérző volt velem, s próbált vigasztalni, ami többé-kevésbe sikeres is volt. Mondta, ha valami bánt, jobb, ha megosztom egy jó baráttal, és rögtön megkönnyebbülök. Igaza volt. A házam elé értünk. Búcsúzóul átölelt, és csak ennyit súgott a fülembe: 

- Nagyon megkedveltelek, te Dora lány.

Azzal kacsintott egyet, majd lelépett.

Újra rossz kedvem lett. Eddig se volt jobb a helyzet, de talán Martinnak sikerült elterelnie a figyelmem a ma ért lelki traumákról.

Közelitsük meg pozitivan a dolgokat! Gyerünk, Dora, szedd össze magad! Koncentrálj, koncentrálj! Egyáltalán történt velem mostanában olyan dolog, amire azt mondhatom, pozitivum? Nem hiszem, hogy akadna ilyen. De várjunk csak! Mondjuk, hogy Martint megismerhettem, az kicsit azért ellensúlyozza a másik problémáim. De ez egyáltalán nem vigasztal. Gondoljunk csak bele. Sara, a legjobb barátnőm, aki tizenévig volt lelki támaszom, most New Yorkban éli boldog mindennapjait, szeleburdi édesanyja miatt. A másik meg, hogy a mai napig biztam abban, megvalósulhat a legnagyobb vágyam, de azt hiszem, továbbra is csak álmaimban lépkedhetek boldogan New York utcáin, A valóság meg... Á, ott marad minden a régi. 

XI. fejezet - Tesztelés

Valami fantasztikusakat álmodhattam az éjszaka, hiszen egy hatalmas vigyorral az arcomon ébredtem fel. 

Anyu erre egy fel is figyelt, hisz huncutul mosolygott, majd igy szólt:

- Na, jól elmúlt a tegnapi buli?

Közben ittam a reggeli kávémat, s a kérdés hallatára félre is nyeltem. Hosszas krihácsolás után csak ennyit mondtam:

- Jaja, szuper volt minden.

Anyu továbbra is mosolygott, majd leült mellém és bátran megkérdezte:

- Kicsim, ki az a fiú?

- Heee? Mi? Jaaaa, Martin?! Ő egy nagyon jó barátom.

- Aha, szóval ő egy nagyon jó... - anyu hatásszünet után folytatta - barátod.

- Anya, nem kell félreértened. Nem a pasim. - habogtam fennhangon.

- Jól van, kicsim. Felfogtam, de most irány a suliba. 

El is indultam, közben pedig Sararól töprengtem. Szivesen elkisértem volna a repülőtérre. Nagyon fog hiányozni. Ő volt az egyetlen lány, akit igazán közel engedtem magamhoz.

 A hátam mögött egy mély férfihang szólalt meg, ami a szivbajt hozta rám.

- Szép napot, Dora!

Mire én hirtelen megfordultam. Megnyugodtam, mikor láttam, hogy Martin az. Arca piros volt, kék szeme kristályként csillogott a napfényben. Egy puszit nyomott arcomra, majd illedelmesen megkérdezte, hogy vagyok. Be kell vallanom, ez a fiú az őrületbe kerget. 

A suliba érkezve az osztályfőnököm fogadott nagy lelkesedéssel. Tudtam, hogy van valami ennek hátterében, hiszen sose voltam az oszi "szeme fénye". Hatalmas, kaján vigyorral arcán végre megszólalt:

- Szervusz, Dora! Üdvözöllek! Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy te részt szeretnél -e venni ebben New York-os a diákcsere-programban?

- Természetesen, tanárnő! - csillant fel a szemem.

- Oké, akkor ma várlak az utolsó óra után a tesztelésre - jelentette ki az osztályfőnök határozottan, majd megfordult, és bézsszinű magassarkújában elviharzott a tanári felé. 

- Dora, csak higyj magadban, akkor mindenre képes leszel - biztatott Martin.

Nem tudtam megörülni Martin biztató szavainak, mert az oszi után bámultam. Nem is emlitette sem ki sem előbb, hogy e napon lesz a tesztelés. Vagy csak én voltam az elmúlt napokban annyira elkeveredve Martinnal, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok -e vagy lány. Bepánikoltam, mert visszagondoltam, hogy semmit nem készültem a tesztelésre, kivéve, hogy megoldottam néhány angol tudásszint-felmérő feladatlapot. Az viszont édes kevés ahhoz, hogy kijussak cserediáknak és megvalósitsam életem legnagyobb álmát, amiről kicsi korom óta elmélkedem. Úgy gondoltam, mostmár mindegy, megpróbálom, beleadok apait-anyait, és hátha sikerül. 

Clementina gyilkos tekintetével találkoztam pár perc múlva, amint elvonult mellettem egy csomó iratot hordozva. 

- Biztosan a mai tesztelésre készül - gondoltam magamban. 

 Mind a hét tanitási órát végigizgultam, majd mikor vége lett az utolsó órának, elvonultam a tesztelésre. Az igazgató konstrukciói után nekiálltunk és megirtuk az angol feladatsort. Nem tűnt nehéznek, mivel erre gyakoroltam is. A teszt megirása után örömmel hallottam, hogy nem lesz más feladatlap, csupán egy intelligenciafelmérő. Általános, társadalmunkkal kapcsolatos kérdéseket tettek fel nekünk, amikre a lehető legrövidebb időn belül helyesen kellett válaszolni. Ezzel is simán megbirkóztam.

 Büszke voltam magamra, mert annak ellenére, hogy alig készültem, véleményem szerint remekül teljesitettem. Meglepődtem, hogy az igazgató azt a bejelentést tette, hogy már másnap meglesznek az eredmények. Martin lelket öntött belém, talán ez segitett. Talán ezért sikerült jól. Úgy érzem, ügyes voltam a tesztelésen, és minden esélyem megvan arra, hogy én legyek a nyertes és New Yorkba repülhetek. Egy álmom válhat valóra... De sikerülni fog?